Nemes Nagy Ágnes:
Jeromos, a remeterák
Jeromos, a remeterák
szívén a vágy serege rág.
Sötét a víz feneke:
nem lesz többé remete.
Sírnak-rínak a kis halak:
Ki ad nekünk tanácsokat?
Fejünk ésszel már ki töltse?
Ki lesz öblünk büszke bölcse?
De Jeromos hajthatatlan:
Unalmas e barna katlan!
Ne féljetek, visszatérek,
s folytatom a bölcsességet.
Alig indul, gyorsan úszva,
szembe-perdül egy medúza.
Jaj nekem – szól – siralom!
Elveszett a kalapom.
Így a fejem alaktalan,
nem élhetek kalaptalan.
Szól Jeromos: Gyere most,
megismered Jeromost,
vándorútra menjünk együtt,
kalapodat megkeressük.
Mennek is a partoldalon.
Jön a szivacs-lakodalom.
Az iszapban, mintha másznék,
araszol a büszke násznép.
Szól Jeromos: Hej, násznagyok,
egy kalapot nem láttatok?
Örömapa szól kevélyen:
Ki beszél így ünnepélyen?
Mit nekünk egy régi kalpag?
Ne zavard a lakodalmat!
A két vándor elhúzódik,
eljutnak a vízipókig.
Gondolkodik vízipók:
Nem vállalok rizikót
De ebédre hozatok,
ha akarod, moszatot.
Újra mennek, mendegélnek,
egy korállszigethez érnek.
Rájuk se néz kis-koráll,
üldögél és sírdogál,
mert keresztülugorta
a tengeri ugorka.
Fáradtak a vándorok,
mind a ketto tántorog.
– Minket senki meg se hallgat?
Sose lesz meg az a kalpag?
Új kedvre ki hangolna?
Oszkár tán, az angolna?
Jön is Oszkár kanyarogva,
hóna alatt csomagocska,
föl-le táncol, locsog-fecseg:
– Elmondok egy történetet!
Nemrég történt, épp a minap,
Vörös-tenger színe alatt
Tamás, ez a kóbor alga,
uszonyt lopott s eloldalga.
Talált egy szép kalapot,
gyorsan beletolatott,
s ráírva, hogy Tamás-lak,
berendezte lakásnak.
Szól Medúza: Drága Oszkár,
szörnyu izgalomba hoztál!
Oszkár mondja: csak
nyugodtan!
Kalapodat visszaloptam!
Kibontom a csomagot:
benne van a kalapod.
Jutalmat nem koldulok,
Jeromoshoz fordulok,
tole kérdem: lehet-e?
Rág a vágyak serege:
ön, a híres remete,
tanítványul vehet-e?
Jeromosunk eltűnődik,
lóg a feje, szinte földig.
– Jó, jó – mondja –,
még nem láttam
ily nagy elmét angolnában.
Legyen meg a jutalmad,
tanítvánnyá fogadlak!
Medúzától elbúcsúznak,
szépen, csendben
hazaúsznak.
Hosszan hallják, messze még,
a Medúza énekét.
A Medúza éneke
A kalapom, a kalapom
lekötözöm, bebogozom.
De jó, de szép, de nagyszerű,
már nem vagyok tojásfejű.
Márai Sándor:
Tegezés
A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
Életem, életed, halálom, halálod.
